Minden doktorandusz életében eljön az a pillanat, amikor először éjszakázik a tanszék kanapéján. Az enyém ez év január másodikára esett, és nem, nem azért történt, mert annyira sokat kellene dolgoznom. Van sztori is hozzá.

A téli szünetben intenzív mikroökonómia kurzust tartottam, ami már önmagában is őrület; azt várják, hogy három hét alatt toljuk le egy teljes szemeszter anyagát. A presztízs és tapasztalat viszont nem rossz, ezért is vállaltam el, részben. Részben meg azért, mert (legalábbis kutatóként) még mindig elég fiatal vagyok, így kellett a pénz is. :) Az időzítés viszont tényleg pocsék, az ünnepek és a tavaszi félév közé éppen hogy csak befér az a három hét január 2-től 22-ig. Mindenzt előre tudtam és lélekben fel is készültem rá, mindarra azonban nem, ami ezen túl következett.

Kezdődött azzal, hogy csak néhány nappal a kurzus előtt érkeztem vissza, így a nem éppen elkapkodott felkészülés "utolsó" simításait Szilveszter- majd Újév napján jetlaggel mámorítva végeztem el  (az éjfélt pedig érdeklődés hiányában átaludtam). Január másodikán aztán fogtam a biciklit - mert az egyetem busza nem jár téli szünetben - és fogtam még a sapkát, sálat, dupla nadrágot, síkabátot és kesztyűt is - mert -10 volt kinn, nappal - majd a szokott "minden megoldható" felkiáltással nekivágtam az első munkanapnak. Még mindig nem volt semmi gond ezzel, a háromóra tanítás után még jazztáncra is elmentem, így csak estefelé keveredtem haza, amikor is...

... a legnagyobb döbbenetemre nem tudok villanyt gyújtani, és nem, nem csak az előszoba lámpája égett ki, az egész házban nincs áram. :O (A vélhető ok egy egyszerű koordinációs hiba, a beköltözési kérelmünk még valahol várakozik, a lakótárs kiköltözési kérelmét viszont már elbírálta a szolgáltató, és hihetetlen, de azonnal intézkedett is.) Nyúlok a telefonért, hogy azzal világítok a sötétben, de mivel a kis elem már pirosat mutat a sarokban, nekem is bevillan, hogy a maradék 10% akksit inkább kommunikációra kellene fordítanom. Mert a sötétség még úgy romantikus lenne, de áram nélkül fűtés sem nagyon lesz itt az éjjel. Csakhogy egy idegen országban, még mindig mérsékelt kapcsolatrendszerrel (pláne a téli szünet kellős közepén) egyáltalán nem triviális, hogy kit tudok ilyenkor elérni.

Hát így rúg vissza, nem épp finoman, az amerikai álom a szabadságért, a korlátlan lehetőségekért, a világlátásért és a kalandokért cserébe.

Aztán eszembe jutott hogy itt van nekem az egyetem, az amiért idejöttem, és ahol szerencsére nagyon is gondoskodnak rólam. Arról legalábbis tesznek, hogy ha akarom, a belemet is kidolgozhassam náluk, így a tanszékre éjjel-nappal bejárásom van. Fordultam is gyorsan vissza, hogy ha mást nem, legalább a telefont feltöltöm és onnan majd kitalálom. Ebből annyi lett, hogy mire odaértem még későbbre járt, még hidegebb lett, én pedig már egészen fáradt voltam. Úgy döntöttem, hogy aznap éjjel a zöld kanapén alszom a hálózsákban, amit gyakorlott túlélőként már otthon magamhoz vettem. Ezzel biztonságban voltam és nem is zargatott senki, mégis  nehéz éjszaka volt. Meglepően felkavaró élmény egy végtére is nyilvános helyen aludni.

Akkor úgy éreztem, hiába van még csak másodika, nálam már most betelt a balhé-kvóta nemhogy januárra, de szinte az egész elkövetkező évre is.

Szerencsére másnap minden rendeződött. Reggel már könnyebben találtam egy projektjén dolgozó évfolyamtársat, aki befogadott volna, de erre már nem került sor, mert közben a villanyt is visszakaptuk. (Mellékesen internetünk, sőt hivatalos szerződésünk sem volt még vagy egy hétig, de ez a történtek után csak lényegtelen apróságnak tűnt.) A diákokkal, mintha mi sem történt volna, végigszántottuk a középhaladó mikroökonómiát és a legnagyobb örömömre mind sikeresen vizsgáztak. Lassan visszaszállingóztak az évfolyamtársak is, a szokásos "Welcome back!" köszöntésekre pedig csak nevettem; "Ó, hát én már mióta itt vagyok, szinte itt lakom". Szinte szó szerint.

Végül ez a január másodika is csak egy jó sztori a vélhetően sokat látott zöld kanapé életében. :D

Avagy a doktoranduszok így lazulnak.

Három (szerintem) nagyon helyi mulatságot fogok bemutatni. Ezek kreatív fordításban a Boldogitóka, a Szerencsetres és a Reggebéd. Figyelmeztetés: a poszt a nyugalom megzavarására alkalmas, kajáktól roskadozó képeket is tartalmazhat...

Boldogitóka ("Happy Hour")

Valószínűleg egész Amerikában méltán népszerű, a helyiek mégis szeretik a díszi (DC) életstílus sajátjaként elkönyvelni. Nemzetük Fővárosa valóban nagyhatalom a délutáni, kora esti italozásban, ami nem is csoda, ugyanis ebben a műfajban tudnak leginkább a heti robotban megfáradt irodisták jeleskedni. Ezen túl az egyetemisták zsúfolt szellemi- de néha meglehetősen sivár társasági életéhez is remekül illeszkedő elfoglaltság ez. A program 5 óra körül kezdődik, így a munka után egyenesen ide lehet menni, kikerülve a "hazaugrottam és elcsábultam a pihe-puha tévézős kanapém láttán" jellegű bakikat. A diákok számára vonzó lehet továbbá, hogy a korai órákban az alkoholos italokat - meg néha egész pizzákat és egyéb vacsipótlékokat is - jelentős kedvezménnyel szolgálják fel. 8 óra felé, az akció zárása előtt tíz perccel, a már amúgy is egyre kevésbé szomjas, viszont egyre inkább boldog résztvevők még gondosan kikérhetnek egy (két?!) kört, így 9-re akár végezhetnek is az estével. Szórakozhatunk tehát úgy is, hogy a lámpaoltás szokott időpontját sem kell megváltoztatnuk. Aki pedig úgy érzi, hogy ennél egy kicsit több gond(olat) gyűlt össze a hét folyamán, az még épp időben van, hogy nekivágjon az igazi, nagyvárosi éjszakának.

Szerencsetres ("Potluck")

Sokszor azonban nem akarunk a városig sem elmenni, inkább otthon szórakoznánk. A Szerencsetres ártatlannak tűnő közös vacsora saját nappalink kényelmében, ami aztán végtelen ételorgiába torkollik... A játékszabályok szerint a bulihoz mindenki egy fogással és lehetőleg pontosan egy adag étellel járulhat hozzá, így elvileg egyenlő arányban oszlik meg a vendéglátás terhe, ráadásul egy csomó finomságot kóstolhatunk végig. Az egyik buktató, hogy nagyon nehéz a "kicsit többet viszek, hogy biztos mindenkinek jusson" illetve az "úgyis ez fogy majd a legjobban, mert ez a legfinomabb" gondolatokat elűzni - tehát még a legszigorúbb házigazdánál is a tervezetthez képest többszörös mennyiségű élelmiszer gyűlik össze. Legutóbb a török ismerős Can (Dzsan) tartott kajálós bulit, a képet is tőle vettem át. Ez egy erősen nemzetközi rendezvény volt, így a kínálatban felfedezhető saslik, émelyítő török édesség, koreai rizsétel és amerikai disznós szendvics is. A magyaros fogás aznap a húsos palacsinta volt (jobb felső sarokban, szögletes tepsiben).

Reggebéd ("Brunch")

A bulinemek felsorolását célzottan nehézségi sorrendben terveztem, így a végére hagytam mind közül a legsunyibbat. A Reggebéd, avagy a villás reggeli a szégyentelen kinyilatkoztatása annak, hogy az életet igenis nagykanállal habzsoljuk, és nem sajnálunk akár egy egész vasárnapot a puszta élvezetekre rászánni. Kényelmes, délelőtti étkezés ez, amikor a kelleténél talán kicsit tovább alszunk, ezért a pirítóshoz már késő van, a főétkezésre viszont még várni kell(enne). De akkor mégis mit tudunk ilyenkor enni? Az éttermek részéről szabad a vásár, nagyjából bármit rendelhetünk, amit egyébként délután ötig a nap folyamán szívesen fogyasztanánk.  A mi bulink azonban nem elmenős volt, hanem a házigazda, Ishita a már ismertetett Szerencsetres formában valósította meg a vendéglátást. A vacsipartihoz képest nehezítés volt, hogy már korán (délelőtt 11 körül) elkezdtük az evést, így némi pihenőt megengedve többször is újra nekiláthattunk a kóstolásnak. Emellett az igazi fegyvertény, hogy a Reggebéd elengedhetetlen kellékei a hagyományos italok, úgymint a Mimóza (pezsgő-narancs) illetve a Bloody Mary (vodka-paradicsom). A magára valamit is adó amerikai ezeket lehetőleg feneketlen ("bottomless") edényből fogyasztja el.

Egészségünkre!

Idén már visszatérő kedvencem a campus házi művészeti fesztiválja, a NextNow. Az esemény két napon át, péntek és szombat este tart. Az egyetem saját zenész, táncos, képzős diákjai mellé vendégszereplőket is meghívnak, sőt még az oktatók is képviseltetik magukat, tavaly például a Jazz Professzorok előadását hallgattam meg. Idén ez azért maradt ki, mert helyette a részvétel egy magasabb szintjét választottam...

Tánc:

... így kötöttem ki a táncstúdióban, ahol pénteken egész este különböző stílusokból tartottak bemutató órákat. Elvileg ezek egyike sem igényelt előzetes tapasztalatot, de mondjuk úgy, néha azért jól jött (volna). Az első óra kortárs tánc volt, ami kellően szabad műfaj ahhoz, hogy valóban el lehetett evickélni akár az utcáról beesve is. Az utána következő hip-hopot pedig egyenesen erre találták ki, nem csoda, hogy a táncprogramon messze ebben az egy órában volt a legsűrűbb a részvétel. A rappelős mókázás után azonban már csak az igazi keménymag maradt; ránézésre csupa táncszakos... meg én. :D

Így indult életem első jazztánc órája, ami fesztivál ide, nagyközönség oda, valójában egy mesterkurzus volt. De ha már belekezdtem, mi sem állt távolabb tőlem, mint hogy megfutamodjak. A jazztáncban az a nagyszerű, hogy amikor jól csinálják, egészen könnyűnek, magától értetődőnek tűnnek a mozdulatok. Mert mi is lehetne természetesebb annál, mint hogy egy bulis zenére "rázunk" vagy "tekergünk" egyet, ahogy épp jólesik. Mindeközben a lábfejet néha lazán a fejtető felé dobjuk vagy épp örömünkben helyből másfél méter magasra szökkenünk (spárágával kísérve, nyilván). Belülről nézve ugyanez kőkemény fizikai igénybevétel, a tükrös teremben töltött "egyéjszakám" így végül egy igencsak intenzív élmény lett. Amikor pedig másnap is együtt ébredtünk, én és a jazztánc, aki addigra sajgó fájdalomként volt jelen minden egyes porcikámban, már tudtam: ebből még szerelem lehet. <3

Művészet a szabadban:

Talán a nyughatatlan természetem az oka, de a képzőművészet mindig nehezebben kötött le. Az óriás virágokból álló installáció mégis vonzott, mert csak simán jól nézett ki, pláne a koraőszi naplementével kísérve. Ráadásul ezeknek a nagyranőtt növénykéknek még mondanivalójuk is van. A szárukon izzósor fut végig, amihez a tenyerünket odaérintve a pulzusunkkal adhatjuk meg a fényjáték ütemét. És ha ez önmagában még nem lenne elég megható, akkor a túloldalon marad egy hely a másik ember tenyének is, így most már kettőnk ritmusát vetíthetjük ki a nagyvilágba. Úgy tartja a mese, hogy ha türelmesek vagyunk és eléggé figyelünk egymásra, akkor egy idő után egymásra hangolódik a szívritmusunk (is) - ó, cukiságok cukisága!

Zene:

A pénteki izgalmak után szombaton kicsit lazítani szerettem volna, úgyhogy visszavonultam a hallgatóság passzív szerepébe. Egy modern vonósnégyes + jazz funk együttműködést sikerült kifogni, amiről előzetesen úgy vélekedtem, hogy a (műfaji) határok feszegetéséből nagy baj nem lehet. Még akkor sem, ha a kortás vonósokról kezdetben csak az allűrükkel terhelt ajtónyikorgásra tudtam asszociálni. Ez a négy srác viszont valami egészen másra gondolhatott, amikor a magas zenei képzettségüket tradícionális motívumokra dobták rá, hogy végül az egészet szerény hétköznapi zsenialitással tálalják. A koncert annyira tetszett, hogy ide teszem az egyetlen videót, amit megtaláltam róluk. Érdemes kivárni a finálét 9:30-tól, amikor kiderül, hogy a lazán szofisztikált vonós arcok mellesleg kamarakórusként is megállták volna a színpadot.

Az alábbi két kép majdnem pontosan egy év különbséggel készült 2016, illetve 2017 júliusában.

Ez volt a legelső reggelem "életem hátralevő részében". Valami tök ismeretlen helyen egy tök ismeretlen szoba, ismeretlen bútorral, amit az előző lakótól vettem meg, és az összes személyes tárgyam - mind ráfért egyetlen képre. Bár, mint látható, az "egy táskából apokalipszis" című magánszámot most is csúcsra járattam (kevesebb, mint 12 óra alatt :D), ez a szoba végül sosem lett igazán az enyém. Pont olyan volt, mint az első külföldön töltött év összességében: valami átmeneti, mert csak el kellett kezdeni valahol.

Ez pedig a legutolsó reggel, ugyanott. A bútor már az új helyen, ahová másodévben költöztem. Egy évvel korábban az ágyneműt kaptam kölcsön az első estére, az utolsó éjszakán meg már ágyam sem volt, a saját kanapénkon aludtam. És már megint csak annyim maradt, amit egy szál bőröndben magammal vihettem. Akkor úgy tűnt, hogy pontosan ugyanott vagyok, ahol pontosan egy éve. Úton.

Ezek szerint a kezdetekben mégsem a változás, hanem a (látszólagos) változatlanság a legnehezebb. A képzeletbeli nulláról nem egyszerű szignifikánsan elmozdulni, csak visszanézve látszik, ahogy ha lassan is, de megtelik minden tartalommal. Egész éves egyetemi munkám két sikeres szigorlat volt, mindkettő elsőre, meg egy angol vizsga, amivel most már taníthatok. Maryland és DC mellett jópár államban megfordultam: voltam Kaliforniában, Virginiában, Nyugat-Virginiában, Louisianában, Texasban, Georgiában és New Yorkoban is. Ezen kívül az egészből csak a sok új arc rémlik még. Némelyiknél már most elmosolyodom, mert eszembe jut az a "nempublikus" sztori... de a többséggel még csak ismerkedünk.

Most már látom, nem olyan kevés ez egy évre, csak nehéz észrevenni, mikor gyűlik össze. Ugyanígy nem vettem észre, hogy ez a hat doboz mikor és mivel telt meg. :o Mindenesetre a második évet, ezek szerint, már nem a nulláról kezdem.

Március 17-én, New Orleansban (három nappal és vagy huszonöt fokkal a hószünet után), például ezt... Arrafelé a  gyöngyöket és a virágokat a buli hevében ingyen osztogatják. Illetve, mivel a közgazdászok szerint ingyen semmi sincs: puszira. :* De ez egy másik történet, és talán később elmesélem.

Szóval, amit valójában csinálunk... Bár a blogon nagyrészt szórakozásról és kalandokról írok, ennek csak az az oka, hogy nem akarok senkit untatni. Például azzal, hogy amit legtöbbször csinálok itt College Parkban, az a házi feladat. Tudom, ez így sem érdekesnek, se hasznosnak nem tűnik és talán felmerül a kérdés: egy ilyen jó egyetemen, ilyen tehetséges emberek között, hogy nem váltjuk meg inkább a világot? - Naponta legalább egyszer.

Egyrészt, mert az nem megy olyan gyorsan.  Végülis, ha ilyen egyszerű lenne, valószínűleg megcsinálta volna már más. Ez az egyik legfontosabb dolog, amit azelőtt (azt hiszem, leginkább a volt egyetemem, a CEU előtt) nem tudtam a kutatásról: végtelen türelem kell hozzá.

Másrészt a felsőoktatás rendszere teljesen más Amerikában. A doktori iskola összemosódik a mesterképzéssel, így összesen öt évig tart. Már egész fiatalon, a főiskolát/alapszakot követően be lehet kerülni, de tovább bonyolítva a dolgot, azért vannak hagyományos, kétéves mesterképzések is. Azaz négy vagy hat évet kell ahhoz tanulni, hogy valaki doktorandusz legyen. Akinek több az előtanulmánya, annak értelemszerűen könnyebben megy az első év. A többiek meg szemtelenül fiatalok, szóval ki így, ki úgy, de szerintem mindenki jól jár. :)

Az első évben tehát órákra járunk és házi feladatot írunk, ami nagyjából ki is tölti minden időnket.  Ezalatt is csak három alapozótárggyal foglalkozunk: Mikroökónómiával, Makroökonómiával és Ökonometriával. Mindegyikből negyedévente új témakör és új előadó került elő és minden anyagrész vizsgával zárult. Ha jól számolom, ez eddig tizenkét vizsga egy év alatt, ami elég húzósnak hangzik, de szerencsére (utólag) nem is tűnt annyira vészesnek. Bár a tananyag tényleg sok volt és folyamatos odafigyelést igényelt, az osztályozást inkább lazára vették. Nem cél, hogy bárkinek végképp elvegyék a kedvét, még mielőtt a valódi munkát, a kutatást elkezdené.

A vizsgáink is a lehető legfájdalommentesebben zajlottak. Általában csak egy feladatot kaptunk és arra legfeljebb két órát, hogy aztán zavartalanul folytathassa mindenki a maga dolgát. Az egyetlen hátulütő, hogy ez a rendszer leginkább a "vagy igen vagy nem" alapon működik. Azaz vagy tudom az adott kérdést és igen jól teljesítek (sokan érnek el akár 100%-ot is), vagy pont akkor, pont ott rosszul kezdek neki a problémának és igen alacsony pontszámmal, meg némi csalódással távozom. Szerencsére ez utóbbi velem a tizenkét vizsgából csak egyszer-kétszer fordult elő. Ráadásul egy-egy rossz jegyért sem nyársalnak fel senkit, úgyhogy tényleg nincs miért izgulni.

Az egyetlen dolog, amin mégis mindenki izgul már az első  naptól kezdve, az a két szigorlat június végén (Mikroökonómiából és Makroökönómiából). Ez az egyetlen vizsga, ami tényleg fontos: ezen múlik, hogy valaki csak a kétéves mesterképzést fejezheti be vagy folytathatja a munkát a doktori iskolában további három évig. Mellesleg ez az egyetlen vizsga, ami tényleg nehéz, de én bízom abban hogy ők ezt nem bízzák a véletlenre. Valójában az egész első év erről az eseményről szólt csak, a csapból is ez folyt, olyannyira, hogy ma már örülök, hogy csak négy hét van hátra. Az elmúlt időszakban folyamatosan és egyre sűrűbben kaptuk a támogatást és a tanácsokat. Hol a tanárok magyarázták el (már nem először) a vizsgák menetét és a pontozást, hol felsőbbévesek számoltak be (szintén sokadszorra) a személyes tapasztalataikról. Az évfolyamon belül is állandó téma a szigorlat. Hol csak simán aggódunk, hol tanulási stratégiákat elemzünk vagy akár a feladattípusok esélyeit latolgatjuk.

Lassan tényleg úgy vagyok vele, hogy oké, inkább tanulok reggeltől estig, csak ne kelljen soha többet senki tuti tippjeit meghallgatnom a szigorlatról. Annál jobbat úgyse tudott senki mondani, mint hogy az aggódás, a taktikázás vagy az esélylatolgatás helyett oldjunk meg még több mintafeladatot. Úgyhogy én a következő négy hétben is ezt fogom tenni, lényegében ugyanazt, amit az első évben végig csináltam.

Ez itt tegnap történt meg. Március 14-én. Meglepőnek épp nem nevezhető a dolog, szinte minden évben bekövetkezik. De azért kellően ritka esemény ahhoz, hogy valamennyire mégis különlegesnek számítson.

És hogy mi történt ezután? Mintha mi sem történt volna. Ugye nincs rossz idő, csak... képzeljük inkább azt, hogy ez a nap, úgy egyáltalán, nincsen. A többség ilyenkor ki sem teszi a lábát a házából, az egyetemet pedig hivatalból bezárták. Errefelé, úgy vettem észre, a kellemetlenségek elkerülésének egy sajátos módja ez: a tagadás. Ha mindenki szépen otthon marad, akkor, ugye, nincs is itt semmi probléma. Nincs hó, nincs tél, meg úgy egyáltalán, ez az egész nap nincsen.

Mivel lassan magam is kételkedem, hogy mindez megtörtént, íme a bizonyíték. Ettől a tízcentitől ijedt meg Amerika. :D

Tegnap véget ért a tanítás, így most több dolgom van, mint eddig bármikor. A visszaszámlálás elindult, a menetrend pedig a következő. Csütörtök: Mikroökonómia -> Hétfő: Ökonometria -> Kedd: Makroökonómia -> Szerda: Dulles International Airport -> Csütörtörtök: Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér. :D

Minden készen áll. Az utolsó házi feladat leadva, a jegyzetek összegezve, szétválogatva, a mintavizsgák kinyomtatva és (részben) megoldva... Most már csak aludni kell - addig már csak kettőt.

Mindeközben az egyetem is mindent megtesz a sikerünkért. Ma (be)etetéssel kezdtünk, (például hogy a vizsgaidőszak tulajdonképpen móka és kacagás, és még egyszer úgysem adják fel ugyanazt a Cramer-Wold tételes feladatot, amit még a megoldókulccsal együtt sem tudtunk kibogozni. :S)

A finom reggeli viszont tényleg jólesett. Ilyenkor a doktoranduszok legkedvesebb szava az (ingyen) KÁVÉÉÉt! :)

Sport nélkül nem élet az élet, még a tengeren túl sem. Mi is megnéztük magunknak nagy kedvencüket, az amerikai focit. A tiszta játékidő csupán 4x12 perc, de azt olyan lassan csepegtetik, hogy a mérkőzés akár négy órán át is eltarthat. Ebből következik, hogy amerikai focit nézni még otthonról, a tévézős kanapéból sem egyszerű feladat. Az elő meccsélmény pedig egyenesen egész napos elfoglaltságot jelent (így is hívják: A Játéknap), ami már a parkolóban, a csomagtartókból elővarázsolt kerti partival kezdetét veszi. A stadionban aztán a forgatag csak fokozódik. Van itt minden: felvonulás, zenészek egyenruhában, táncosok pompommal, zászlóforgatók, teknősök, tűzijáték a hazai pontoknál és, (SPOILER: mivel abból most épp nem sok volt), néha máskor is. Ja, és mellesleg fociztak is.

Ezen a Játéknapon az Ohio-i Egyetem ellen játszottunk. A videón a pirosak a marylandi törzsszurkolók, bár ezúttal az öltözéken semmiképp sem veszhettünk volna össze, mivel az ohio-i  csapat színe is pont ugyanez. (A lenti képen például már a vendégek tábora látszódik - "Nekem mindegy, csak a színe legyen vörös". :D)) Nálunk pedig úgy alakult (továbbra is a barátság jegyében :)), hogy kis csapatunk fele éppenséggel az ellenfélnek szurkolt. George azért, mert a szülei mindketten Ohio-ban tanultak. Tomo pedig ott volt cserediák (9 hónapig, ami egyelőre több, mint a nálunk eltöltött 4). Végül Chris egész egyszerűen született ohio-i.

A csoportképen balról jobbra: Tomo (Japán), George (USA/Kína), én, Ishita (USA/Banglades), Chris (USA).

A sok-sok szórakoztató mellékszálon túl maga a játék is - az én gondolkodásomnak - rendkívül bonyolult. Az első naiv meglátásom az volt, hogy az a jó, ha mindenki a földön van. :D John ezt tulajdonképpen jóvá is hagyta, a játék célja tényleg az, hogy akadályozzuk a labda mozgását. Ez teljesülhet úgy is, hogy fellökjük a másikat. ;) Persze ez nem ilyen egyszerű, George és Ishita pedig nagyon kitartóan és összeszedetten magyarázta a további szabályokat. Amiből sajnos még mindig nem értek mindent, de azt megtudtam, hogy a nagy sárga keret a "kapu", amin ha átmegy a labda, az pontot ér, de nem túl sokat. Amit valójában akarunk, az a labda eljuttatása a valamelyik csíkon túlra.

Tehát az amerikai focimeccsen nagy a felhajtás és iszonyatosan összetett maga a játék is. Természetes, hogy ehhez rengeteg ember kell. A csapatok nagyjából ötven főből állnak, akik közül állandóan cserélgetek azt a tizenegyet, aki épp a pályán van. Mindenki a maga nagyon szűkre szabott feladatkörét teljesíti; van, aki csak támad és van, aki csak védekezik - van, aki csak eldobja vagy csak elkapja a labdát, csak rúg vagy csak fut, csak gáncsol vagy csak gáncsolják és így tovább... :D És ezen felül jelen vannak még az edzők, az orvosok, a masszőrök és azok is, akik csak a jégkockákat adagolják a sportitalba.

A Marylandi Egyetemet ettől nem szeretem kevésbé, de úgy tűnik, az amerikai foci mégsem a mi sportunk. :S Azon a délutánon már a félidőben látszott, hogy az ohio-iak csúnyán helyben fognak hagyni minket, az állás ekkor körülbelül 3 - 45 volt. Sajnos mi is feladtuk a meccsnézést a több, mint két órás hidegben ácsorgás után. Az ötödik negyedet azért megvártuk, ami a zenekar félidőben tartott műsorát jelenti és történetesen a második és harmadik negyed között van. (?! - De ne legyünk túl földhözragadtak, a rendezés csak egy axióma az idő érzékelése pedig relatív, akkor meg miért ne lehetne pont ott? ;))

Miután egy (számomra) még felfedezetlen kontinensre költöztem, (sok más egyéb mellett) a földrajzi ismereteim is felülvizsgálatra szorultak. Korábban meggyőződéssel állítottam volna párba az Egyesült Államokat Európával. Azaz a déli Floridát és Kaliforniát mediterrán vidéknek képzeltem el, középtájt Washingtont Közép-Európával (mondjuk Budapesttel) tettem egy vonalba, míg New Yorkot, mint világvárost egy másik világváros, London megfelelőjének éreztem. Majdnem. :) Valójában már New York is eléggé délen van, Madriddal esik egy szélességi körre, míg Washington már inkább Észak-Afrikának felelne meg.

Ennek megfelelően eléggé meleg van, az Óceán közelsége miatt pedig még párás is a levegő. Július végén nagyjából 38 fokkal és 75 százalékos páratartarommal indultunk, ami intuitíven nagyjából annyit tesz, hogy "főlünk a saját levünkben". (Persze minden, még ez is, viszonylagos: Palak, az indiai évfolyamtársam az "amerikai élet előnyei" közül elsőként emelte ki a hűvösebb időjárást. :D) Aztán teltek a hetek - elkezdődött, majd véget ért a matektábor, elkezdődött a tanév, stb - de a forróság mit sem változott. Kereken két hónapig egyszer sem volt 20 foknál hidegebb, még éjszaka sem. Szeptember huszadika után aztán úgy tűnt, most már tényleg itt az ősz. Akkor egy hétig folyamatosan esett az eső, majd mintha mi sem történt volna, folytatódott az állandó napsütés, csak egy árnyalatnyival mégis hidegebb lett. (De nappal még mindig többnyire 20-25 fok volt, sőt, október 19-én átmenetileg újra elértük a 31 fokos igazi kánikulát. :O)

A nagy hőség miatt mindennél jobban vágytam vízparton lenni. Még szeptember elején jelentkeztem az egyetem által szervezett "állószörf" programra, csakis azért, hogy ennek ürügyén elvigyenek Annapolisba, az óceán mellé. Bár az állószörföt inkább tartom strandolós mókázásnak, mint igazi sportnak, azért be kell ismernem, hogy tényleg élvezetes a dolog. Nehéz nem megszeretni, főleg akkor, amikor a helyszín és a naplementés időzítés is telitalálat. A ráadás, hogy szerintem a lapát kifejezetten jól állt a kezemben. ;)

Szeptember közepén már bőven volt mit készülnöm az óráimra, viszont a strandidő még mindig tartott, így kipróbáltam az egyetem szabadtéri medencéjét is. Egy kellemes szombat délutánt töltöttem itt napozással a kedvenc új mikroökonómia könyvem társaságában. :D

Október első két hetében aztán "komolyra" fordultak a dolgok, elérkeztünk az első negyedéves vizsgákig. Most már (átmenetileg) tényleg minden időmet a jegyzeteimmel összezárva kellett töltenem. Összezárva, de nem bezárva, szerencsére.  A campuson választottam magamnak egy "titkos" helyet, ami melegebb és világosabb volt, mint az irodánk.

Mindeközben november lett, megvoltak a negyedéves vizsgák is, de még így sem kell a kabát délután. Most 17-20 fok körül lehet a hőmérséklet, a napsütés pedig töretlen, még a két hetes előrejelzésben is. Ugyan már kilátásba helyezték, hogy lesz olyan, amikor egész nap nem lesz melegebb 11 foknál, de még ezt is csak egyetlen napra ígérik, aztán megint jön egy kis melegedés...

Az első amerikai nyaram mintha sosem akarna véget érni. :)

Ahogy kiköltöztem Amerikába, máris új, nem várt szuper képességek birtokosa lettem. Ráadásul ezekért semmit se kellett tennem, mert valójában ezek mindig is megvoltak. Csupán eddig teljesen átlagosnak gondoltam őket, szinte észre sem vettem a létezésüket.

A magyarok köztudottan inkább pesszimisták, így érdemes néha meghallani mások pozitív sztereotípiáit rólunk. Nemrégiben olvastam például, hogy a külföldiek szemében a budapesti éjszaka megdöbbentően biztonságos, többek között az amerikai városokhoz képest is. Ezt csak megerősíteni tudom; itt sajnos tényleg szóba sem jön, hogy késő este bárhol is egyedül sétálgassak. A minimum a bicikli, hogy legalább gyors legyek, de ha tovább maradunk, akkor sokkal inkább az Uberre hagyatkozom. (Szerencsére itt legalább azt nem nyírták ki, mint otthon.)

De nemcsak Budapestet imádják turisták ezrei. Személy szerint engem is meglepő szupererővel ruháztak fel külföldi társaim. Rögtön az első héten szembesítettek például a sztereotípiával, miszerint európaiként nyilván beszélek vagy hét nyelvet. Pironkodva vallottam be, hogy sosem volt igazán jó nyelvérzékem, így a magyaron és angolon kívül csak németül és oroszul értek valamennyire, illetve valaha tanultam latint is, de azt inkább csak olvassuk, mintsem beszéljük. Erre ők elképedtek, hogy de hát ez már ÖT! Kiderült, hogy náluk érdeklődés (és szükség) hiányában szinte egyáltalán nincs nyelvoktatás. Könnyű nekik, egy világnyelbe születnek bele. Ezért is kellemes a meglepetés, hogy ők mégis engem találnak szerencsésnek.

Második szuper képességem, hogy rengeteg országban jártam. Egy barátom ötletét követve számolom, hogy pontosan hányban. A cél, hogy az országok száma mindig meghaladja az éveimét. (Eddig jó vagyok, majdnem. :D) Lehet, hogy az otthoni átlagnál valamivel többet utazok, azért általában is igaz, hogy a "fapadosokkal", de akár busszal, vonattal vagy kocsival is könnyedén kiruccanunk egyik vagy másik közeli országba. És mindeközben nem is gondolunk rá, hogy mekkora szerencse, hogy európaiként ez tényleg ennyire egyszerű. (Kevesebbszer kerül szóba, de egyenlő mértékben vagyok büszke arra, hogy csak Magyarországon belül is számtalan helyet bejártam már.)

Harmadszor pedig, és talán ez a legmeglepőbb, soha ilyen okosnak nem gondoltak még sehol. Annak ellenére, hogy én jöttem hozzájuk tanulni. Az évfolyamtársaim fele távol-keleti és amíg nem ismertem őket, komoly félelmeim voltak, hogy az ő munkamoráljukkal egyszerűen képtelenség lesz versenyezni. Az első sörözésünkkor viszont azzal kellett szembesülnöm, hogy amerikai barátaink épp tőlem tartanak ugyanígy! A kelet-európaiakat, és köztük a magyarokat ugyanis reál tárgyakból sokkal felkészültebbnek tartják maguknál. (Egyébként ez 100%-ig IGAZ, az oktatási rendszer sajátsága. Tényleg mindannyian megveregethetjük most gondolatban a vállunkat, függetlenül attól, hogy végül milyen osztályzatokat kaptunk matekból.)

Az igazság az, hogy az ázsiaik szorgalma, a kelet-európaiak matematikai képzettsége és az amerikaiak magabiztos vitakészsége egyaránt jól jöhet a kutatásban. És legfőképp, amit valójában csinálunk, az nem egy verseny. Sokkal inkább közös munkának kell lennie.

Ma tehát azt tanultam meg Amerikában, hogy az éremnek mindig két oldala van. De ha elég vagány vagy, akkor a végén úgyis az élére fogod állítani. ;)