Idén már visszatérő kedvencem a campus házi művészeti fesztiválja, a NextNow. Az esemény két napon át, péntek és szombat este tart. Az egyetem saját zenész, táncos, képzős diákjai mellé vendégszereplőket is meghívnak, sőt még az oktatók is képviseltetik magukat, tavaly például a Jazz Professzorok előadását hallgattam meg. Idén ez azért maradt ki, mert helyette a részvétel egy magasabb szintjét választottam...

Tánc:

... így kötöttem ki a táncstúdióban, ahol pénteken egész este különböző stílusokból tartottak bemutató órákat. Elvileg ezek egyike sem igényelt előzetes tapasztalatot, de mondjuk úgy, néha azért jól jött (volna). Az első óra kortárs tánc volt, ami kellően szabad műfaj ahhoz, hogy valóban el lehetett evickélni akár az utcáról beesve is. Az utána következő hip-hopot pedig egyenesen erre találták ki, nem csoda, hogy a táncprogramon messze ebben az egy órában volt a legsűrűbb a részvétel. A rappelős mókázás után azonban már csak az igazi keménymag maradt; ránézésre csupa táncszakos... meg én. :D

Így indult életem első jazztánc órája, ami fesztivál ide, nagyközönség oda, valójában egy mesterkurzus volt. De ha már belekezdtem, mi sem állt távolabb tőlem, mint hogy megfutamodjak. A jazztáncban az a nagyszerű, hogy amikor jól csinálják, egészen könnyűnek, magától értetődőnek tűnnek a mozdulatok. Mert mi is lehetne természetesebb annál, mint hogy egy bulis zenére "rázunk" vagy "tekergünk" egyet, ahogy épp jólesik. Mindeközben a lábfejet néha lazán a fejtető felé dobjuk vagy épp örömünkben helyből másfél méter magasra szökkenünk (spárágával kísérve, nyilván). Belülről nézve ugyanez kőkemény fizikai igénybevétel, a tükrös teremben töltött "egyéjszakám" így végül egy igencsak intenzív élmény lett. Amikor pedig másnap is együtt ébredtünk, én és a jazztánc, aki addigra sajgó fájdalomként volt jelen minden egyes porcikámban, már tudtam: ebből még szerelem lehet. <3

Művészet a szabadban:

Talán a nyughatatlan természetem az oka, de a képzőművészet mindig nehezebben kötött le. Az óriás virágokból álló installáció mégis vonzott, mert csak simán jól nézett ki, pláne a koraőszi naplementével kísérve. Ráadásul ezeknek a nagyranőtt növénykéknek még mondanivalójuk is van. A szárukon izzósor fut végig, amihez a tenyerünket odaérintve a pulzusunkkal adhatjuk meg a fényjáték ütemét. És ha ez önmagában még nem lenne elég megható, akkor a túloldalon marad egy hely a másik ember tenyének is, így most már kettőnk ritmusát vetíthetjük ki a nagyvilágba. Úgy tartja a mese, hogy ha türelmesek vagyunk és eléggé figyelünk egymásra, akkor egy idő után egymásra hangolódik a szívritmusunk (is) - ó, cukiságok cukisága!

Zene:

A pénteki izgalmak után szombaton kicsit lazítani szerettem volna, úgyhogy visszavonultam a hallgatóság passzív szerepébe. Egy modern vonósnégyes + jazz funk együttműködést sikerült kifogni, amiről előzetesen úgy vélekedtem, hogy a (műfaji) határok feszegetéséből nagy baj nem lehet. Még akkor sem, ha a kortás vonósokról kezdetben csak az allűrükkel terhelt ajtónyikorgásra tudtam asszociálni. Ez a négy srác viszont valami egészen másra gondolhatott, amikor a magas zenei képzettségüket tradícionális motívumokra dobták rá, hogy végül az egészet szerény hétköznapi zsenialitással tálalják. A koncert annyira tetszett, hogy ide teszem az egyetlen videót, amit megtaláltam róluk. Érdemes kivárni a finálét 9:30-tól, amikor kiderül, hogy a lazán szofisztikált vonós arcok mellesleg kamarakórusként is megállták volna a színpadot.