Sport nélkül nem élet az élet, még a tengeren túl sem. Mi is megnéztük magunknak nagy kedvencüket, az amerikai focit. A tiszta játékidő csupán 4x12 perc, de azt olyan lassan csepegtetik, hogy a mérkőzés akár négy órán át is eltarthat. Ebből következik, hogy amerikai focit nézni még otthonról, a tévézős kanapéból sem egyszerű feladat. Az elő meccsélmény pedig egyenesen egész napos elfoglaltságot jelent (így is hívják: A Játéknap), ami már a parkolóban, a csomagtartókból elővarázsolt kerti partival kezdetét veszi. A stadionban aztán a forgatag csak fokozódik. Van itt minden: felvonulás, zenészek egyenruhában, táncosok pompommal, zászlóforgatók, teknősök, tűzijáték a hazai pontoknál és, (SPOILER: mivel abból most épp nem sok volt), néha máskor is. Ja, és mellesleg fociztak is.

Ezen a Játéknapon az Ohio-i Egyetem ellen játszottunk. A videón a pirosak a marylandi törzsszurkolók, bár ezúttal az öltözéken semmiképp sem veszhettünk volna össze, mivel az ohio-i  csapat színe is pont ugyanez. (A lenti képen például már a vendégek tábora látszódik - "Nekem mindegy, csak a színe legyen vörös". :D)) Nálunk pedig úgy alakult (továbbra is a barátság jegyében :)), hogy kis csapatunk fele éppenséggel az ellenfélnek szurkolt. George azért, mert a szülei mindketten Ohio-ban tanultak. Tomo pedig ott volt cserediák (9 hónapig, ami egyelőre több, mint a nálunk eltöltött 4). Végül Chris egész egyszerűen született ohio-i.

A csoportképen balról jobbra: Tomo (Japán), George (USA/Kína), én, Ishita (USA/Banglades), Chris (USA).

A sok-sok szórakoztató mellékszálon túl maga a játék is - az én gondolkodásomnak - rendkívül bonyolult. Az első naiv meglátásom az volt, hogy az a jó, ha mindenki a földön van. :D John ezt tulajdonképpen jóvá is hagyta, a játék célja tényleg az, hogy akadályozzuk a labda mozgását. Ez teljesülhet úgy is, hogy fellökjük a másikat. ;) Persze ez nem ilyen egyszerű, George és Ishita pedig nagyon kitartóan és összeszedetten magyarázta a további szabályokat. Amiből sajnos még mindig nem értek mindent, de azt megtudtam, hogy a nagy sárga keret a "kapu", amin ha átmegy a labda, az pontot ér, de nem túl sokat. Amit valójában akarunk, az a labda eljuttatása a valamelyik csíkon túlra.

Tehát az amerikai focimeccsen nagy a felhajtás és iszonyatosan összetett maga a játék is. Természetes, hogy ehhez rengeteg ember kell. A csapatok nagyjából ötven főből állnak, akik közül állandóan cserélgetek azt a tizenegyet, aki épp a pályán van. Mindenki a maga nagyon szűkre szabott feladatkörét teljesíti; van, aki csak támad és van, aki csak védekezik - van, aki csak eldobja vagy csak elkapja a labdát, csak rúg vagy csak fut, csak gáncsol vagy csak gáncsolják és így tovább... :D És ezen felül jelen vannak még az edzők, az orvosok, a masszőrök és azok is, akik csak a jégkockákat adagolják a sportitalba.

A Marylandi Egyetemet ettől nem szeretem kevésbé, de úgy tűnik, az amerikai foci mégsem a mi sportunk. :S Azon a délutánon már a félidőben látszott, hogy az ohio-iak csúnyán helyben fognak hagyni minket, az állás ekkor körülbelül 3 - 45 volt. Sajnos mi is feladtuk a meccsnézést a több, mint két órás hidegben ácsorgás után. Az ötödik negyedet azért megvártuk, ami a zenekar félidőben tartott műsorát jelenti és történetesen a második és harmadik negyed között van. (?! - De ne legyünk túl földhözragadtak, a rendezés csak egy axióma az idő érzékelése pedig relatív, akkor meg miért ne lehetne pont ott? ;))