Ahogy kiköltöztem Amerikába, máris új, nem várt szuper képességek birtokosa lettem. Ráadásul ezekért semmit se kellett tennem, mert valójában ezek mindig is megvoltak. Csupán eddig teljesen átlagosnak gondoltam őket, szinte észre sem vettem a létezésüket.

A magyarok köztudottan inkább pesszimisták, így érdemes néha meghallani mások pozitív sztereotípiáit rólunk. Nemrégiben olvastam például, hogy a külföldiek szemében a budapesti éjszaka megdöbbentően biztonságos, többek között az amerikai városokhoz képest is. Ezt csak megerősíteni tudom; itt sajnos tényleg szóba sem jön, hogy késő este bárhol is egyedül sétálgassak. A minimum a bicikli, hogy legalább gyors legyek, de ha tovább maradunk, akkor sokkal inkább az Uberre hagyatkozom. (Szerencsére itt legalább azt nem nyírták ki, mint otthon.)

De nemcsak Budapestet imádják turisták ezrei. Személy szerint engem is meglepő szupererővel ruháztak fel külföldi társaim. Rögtön az első héten szembesítettek például a sztereotípiával, miszerint európaiként nyilván beszélek vagy hét nyelvet. Pironkodva vallottam be, hogy sosem volt igazán jó nyelvérzékem, így a magyaron és angolon kívül csak németül és oroszul értek valamennyire, illetve valaha tanultam latint is, de azt inkább csak olvassuk, mintsem beszéljük. Erre ők elképedtek, hogy de hát ez már ÖT! Kiderült, hogy náluk érdeklődés (és szükség) hiányában szinte egyáltalán nincs nyelvoktatás. Könnyű nekik, egy világnyelbe születnek bele. Ezért is kellemes a meglepetés, hogy ők mégis engem találnak szerencsésnek.

Második szuper képességem, hogy rengeteg országban jártam. Egy barátom ötletét követve számolom, hogy pontosan hányban. A cél, hogy az országok száma mindig meghaladja az éveimét. (Eddig jó vagyok, majdnem. :D) Lehet, hogy az otthoni átlagnál valamivel többet utazok, azért általában is igaz, hogy a "fapadosokkal", de akár busszal, vonattal vagy kocsival is könnyedén kiruccanunk egyik vagy másik közeli országba. És mindeközben nem is gondolunk rá, hogy mekkora szerencse, hogy európaiként ez tényleg ennyire egyszerű. (Kevesebbszer kerül szóba, de egyenlő mértékben vagyok büszke arra, hogy csak Magyarországon belül is számtalan helyet bejártam már.)

Harmadszor pedig, és talán ez a legmeglepőbb, soha ilyen okosnak nem gondoltak még sehol. Annak ellenére, hogy én jöttem hozzájuk tanulni. Az évfolyamtársaim fele távol-keleti és amíg nem ismertem őket, komoly félelmeim voltak, hogy az ő munkamoráljukkal egyszerűen képtelenség lesz versenyezni. Az első sörözésünkkor viszont azzal kellett szembesülnöm, hogy amerikai barátaink épp tőlem tartanak ugyanígy! A kelet-európaiakat, és köztük a magyarokat ugyanis reál tárgyakból sokkal felkészültebbnek tartják maguknál. (Egyébként ez 100%-ig IGAZ, az oktatási rendszer sajátsága. Tényleg mindannyian megveregethetjük most gondolatban a vállunkat, függetlenül attól, hogy végül milyen osztályzatokat kaptunk matekból.)

Az igazság az, hogy az ázsiaik szorgalma, a kelet-európaiak matematikai képzettsége és az amerikaiak magabiztos vitakészsége egyaránt jól jöhet a kutatásban. És legfőképp, amit valójában csinálunk, az nem egy verseny. Sokkal inkább közös munkának kell lennie.

Ma tehát azt tanultam meg Amerikában, hogy az éremnek mindig két oldala van. De ha elég vagány vagy, akkor a végén úgyis az élére fogod állítani. ;)