Zöld kanapé
Minden doktorandusz életében eljön az a pillanat, amikor először éjszakázik a tanszék kanapéján. Az enyém ez év január másodikára esett, és nem, nem azért történt, mert annyira sokat kellene dolgoznom. Van sztori is hozzá.
A téli szünetben intenzív mikroökonómia kurzust tartottam, ami már önmagában is őrület; azt várják, hogy három hét alatt toljuk le egy teljes szemeszter anyagát. A presztízs és tapasztalat viszont nem rossz, ezért is vállaltam el, részben. Részben meg azért, mert (legalábbis kutatóként) még mindig elég fiatal vagyok, így kellett a pénz is. :) Az időzítés viszont tényleg pocsék, az ünnepek és a tavaszi félév közé éppen hogy csak befér az a három hét január 2-től 22-ig. Mindenzt előre tudtam és lélekben fel is készültem rá, mindarra azonban nem, ami ezen túl következett.
Kezdődött azzal, hogy csak néhány nappal a kurzus előtt érkeztem vissza, így a nem éppen elkapkodott felkészülés "utolsó" simításait Szilveszter- majd Újév napján jetlaggel mámorítva végeztem el (az éjfélt pedig érdeklődés hiányában átaludtam). Január másodikán aztán fogtam a biciklit - mert az egyetem busza nem jár téli szünetben - és fogtam még a sapkát, sálat, dupla nadrágot, síkabátot és kesztyűt is - mert -10 volt kinn, nappal - majd a szokott "minden megoldható" felkiáltással nekivágtam az első munkanapnak. Még mindig nem volt semmi gond ezzel, a háromóra tanítás után még jazztáncra is elmentem, így csak estefelé keveredtem haza, amikor is...
... a legnagyobb döbbenetemre nem tudok villanyt gyújtani, és nem, nem csak az előszoba lámpája égett ki, az egész házban nincs áram. :O (A vélhető ok egy egyszerű koordinációs hiba, a beköltözési kérelmünk még valahol várakozik, a lakótárs kiköltözési kérelmét viszont már elbírálta a szolgáltató, és hihetetlen, de azonnal intézkedett is.) Nyúlok a telefonért, hogy azzal világítok a sötétben, de mivel a kis elem már pirosat mutat a sarokban, nekem is bevillan, hogy a maradék 10% akksit inkább kommunikációra kellene fordítanom. Mert a sötétség még úgy romantikus lenne, de áram nélkül fűtés sem nagyon lesz itt az éjjel. Csakhogy egy idegen országban, még mindig mérsékelt kapcsolatrendszerrel (pláne a téli szünet kellős közepén) egyáltalán nem triviális, hogy kit tudok ilyenkor elérni.
Hát így rúg vissza, nem épp finoman, az amerikai álom a szabadságért, a korlátlan lehetőségekért, a világlátásért és a kalandokért cserébe.
Aztán eszembe jutott hogy itt van nekem az egyetem, az amiért idejöttem, és ahol szerencsére nagyon is gondoskodnak rólam. Arról legalábbis tesznek, hogy ha akarom, a belemet is kidolgozhassam náluk, így a tanszékre éjjel-nappal bejárásom van. Fordultam is gyorsan vissza, hogy ha mást nem, legalább a telefont feltöltöm és onnan majd kitalálom. Ebből annyi lett, hogy mire odaértem még későbbre járt, még hidegebb lett, én pedig már egészen fáradt voltam. Úgy döntöttem, hogy aznap éjjel a zöld kanapén alszom a hálózsákban, amit gyakorlott túlélőként már otthon magamhoz vettem. Ezzel biztonságban voltam és nem is zargatott senki, mégis nehéz éjszaka volt. Meglepően felkavaró élmény egy végtére is nyilvános helyen aludni.
Akkor úgy éreztem, hiába van még csak másodika, nálam már most betelt a balhé-kvóta nemhogy januárra, de szinte az egész elkövetkező évre is.
Szerencsére másnap minden rendeződött. Reggel már könnyebben találtam egy projektjén dolgozó évfolyamtársat, aki befogadott volna, de erre már nem került sor, mert közben a villanyt is visszakaptuk. (Mellékesen internetünk, sőt hivatalos szerződésünk sem volt még vagy egy hétig, de ez a történtek után csak lényegtelen apróságnak tűnt.) A diákokkal, mintha mi sem történt volna, végigszántottuk a középhaladó mikroökonómiát és a legnagyobb örömömre mind sikeresen vizsgáztak. Lassan visszaszállingóztak az évfolyamtársak is, a szokásos "Welcome back!" köszöntésekre pedig csak nevettem; "Ó, hát én már mióta itt vagyok, szinte itt lakom". Szinte szó szerint.
Végül ez a január másodika is csak egy jó sztori a vélhetően sokat látott zöld kanapé életében. :D