Avagy ahol valójában lakom: a Tydings. <3

Kívülről a mi épületünk is éppen olyan, mint bárki másé: piros falak, fehér oszlopok, satöbbi. Belülről pedig... aki esetleg arra számítan, hogy ideát minden csodaszép meg főleg csúcsmodern, attól ezennel el kell vennem ezt az (amerikai) álmot. ;) A valóságot ugyanis leginkább az oldskúl vagy vintázs kifejezések takarnák. Azzal együtt is, hogy egyébként a technikai felszereltség hibátlan; a számítógépek és projektorok mindenhol ott vannak, ahol kellenek, és kifogástalanul működnek. Nem húzom tovább az időt, máris mutatom hogy mutatunk belülről.

Ez lenne egy átlagos folyosó. De az épület hangulatát szerintem nem is ez, hanem a mosdók berendezése adja vissza a legjobban. Az előtérben a hatalmas tükör, a falábú vörös bőrfotelek, a dohányzóasztal, beljebb a mozaikos csempe és végül az a kis polc a virágos matricával, amilyenre utoljára az óvodában tettem fel a fogmosópoharamat.

Az épület beosztása nagyjából ésszerű. A mínusz egytől a második emeletig különböző méretű tantermek vannak. Meg jó nagy jövés-menés, mert ezeket nap mint nap tömegek használják (akik talán leginkább a saját közgazdász alapszakosaink lehetnek). A harmadik, negyedik és ötödik emelet már családiasabb és nyugisabb. Itt találhatók a tanárok és doktoranduszok szobái, az adminisztráció és további közösségi helyiségek is.

A kisebb irodákat azoknak adták, akik munkájuk részeként fogadóórákat is tartanak. Mivel az első évben ösztöndíjas vagyok, nekem ilyen feladatom egyelőre nincs. Ennek "jutalmául" egy nagyobb teremben kaptam helyet az ötödik emeleten, ami már inkább tetőtér vagy még inkább padlás lehetne. A doktorandusz irodáknak általában nem jut ablak, a mi szintünkön pedig még mosdó sincsen. Ennek ellenére megszerettük a helyet, és így belaktuk egy hónap alatt:

Kilencünk munkahelye ez a terem, de arányaiban mégis tágasabb a tér, mint a négy-öt fős kisebb irodákban. További kellemes adottság a két hatalmas (klasszikus krétás!) tábla. (Igaz, az egyiket Jeff állandóan bitorolja, mert ő ott szeret feladatokat oldani - de ez nem is olyan zavaró, mint ahogyan elsőre hangzik.) A képen érdemes még megfigyelni a művészi módon összeválogatott asztal- és székkínálatot, amiben mindenki megtalálja a kedvére valót. Én egy jó széles asztalt választottam, tágas fémfiókokkal meg egy kényelmes, bár nyikorgós régi bőrfotelt. Igen, az ott az én helyem, ahol a legnagyobb a felfordulás. (Illetve legtöbbször csak nálam van felfordulás. - Srácok, dolgoztok ti egyáltalán?? :D)

És ezen a ponton ki kell jelentenem, hogy igenis a messzemenőkig stílusosak és modernek vagyunk! Otthon ezt a szót használnánk erre: Romkocsma.

Van azért olyan helyiség is, ami valóban újszerú, ilyen például a doktoranduszok társalgója, avagy a "Láundzs" (a Graduate Lounge), igazi ablakokkal, padlószőnyeggel és szép kanapékkal. Ráadásul mindenkinek útbaesik, mert itt van a konyha és a kávéfőző is, ami pedig vitathatatlanul a közösségi élet legnagyobb mágnesévé teszi.

A háttérben látható világtérképen jelöljük meg, hogy ki honnan érkezett. Úgy tűnik, Magyarországról eddig még nem járt itt senki. Így én lehettem az a valaki, aki kitűzhette a gombostűnket - és aznap ennek a kis lépésnek örülhettem. :)

"A válasz 42. Mi a kérdés?"

Azért itt sincs kolbászból a demokrácia.

Az élet a campuson a létezés egy különálló dimenziója. De tényleg, amerikai egyetemen lenni egészen más érzés, mint úgy általában Amerikában. Elsőre valahogy nem adódott erre kézenfekvő magyarázat. Rengeteget agyaltam azon, hogy végülis mi lehet ennek az oka

Az első próbálkozás: A campus hatalmas, ez nyilvánvaló. Azt mondják, 5 négyzetkilométer, és magam is tapasztaltam, hogy könnyen lehet akár 15-20 perceket sétálni két épület között. Na és? Amerikában amúgy is minden nagyobb és minden messzebb van. Amellett, a maga nemében, az előző egyetemem, a BME sem volt épp kicsi, az is hídtól hídig tartott (az I-Q épüéetekről nem is beszélve).

A második elmélet: A campus összes épülete csakis piros téglákból és fehér díszítőelemekből áll. Teljesen függetlenül attól, hogy amúgy a funkciókat tekintve elég változatos a felhozatal, és hogy az épületek nyilvánvalóan nem egy időben épültek. Mégse néz ki úgy az egész, mint ahol az aktuális kornak megfelelő stílusjegyeket csak úgy egymás mellé dobálják. (Pedig nincs is annál szebb, mint a patinás régi épületből a függőfolyosón át az új épület betontömbjébe érkezni - egy középiskolás emlék). Visszatérve a marylandi campusra, itt valahogy minden szokatlanul egységes és nekem mindenáron valami makett vagy Legoland akar róla eszembe jutni.

Egy további megközelítés: Ami nagyon jellemző még, hogy az amerikai campusok minden esetben egyértelműen (és rituálisan) el vannak különítve a külvilágtól. A területet kerítés veszi körül, amin pedig kapuk vannak, ezeken át lehet az egyetemre bejutni. Csakhogy ezek a kapuk mindig nyitva állnak, sőt, ajtószárnyak sincsenek rajta, így még elvben sem lehetne becsukni őket soha. Ez valami fennkölt metaforája lehet a tudomány függetlenségének és nyitottságának.

De szerintem még mindig nem ez lesz a lényeg. A legfrissebb álláspontom az, hogy a campus különleges hangulatát az adja, hogy mint város a városban tényleg önálló egységként üzemel(hetne). A települések központja errefelé a hosszú és keskeny parksáv vagy sétány, amiből persze a leghíresebb a National Mall DC-ben. Ennek a kistestvére lehetne a campus szívében található McKeldin Mall, aminek végében a legnagyobb tiszteletnek örvendő épület, a könyvtár áll.

Az első egy hónapban sokat jártam ide, a tanévkezdéssel viszont egyrészt nagyon zsúfolt lett, másrészt kaptunk irodákat. További fontos csomópont még a Student Union, ahol lehet például enni, de itt van kisbolt, bank, sőt teke és billiárd (meg ki tudja még mi...) is. A közgazdászok épülete a Tydings, ez is a központi sétányra néz.

Az campuson van még egy csomó kollégium, de ez csak és kizárólag az alapszakosok bulija, itt én nem kaphatnék helyet. (Hehe: nem mintha kéne - három szobatárssal emeletes ágyakon. :D) Az itt lakókról tényleg el tudom képzelni, hogy hetekig ki sem teszik a lábukat a kerítésen kívülre. Vagy ha mégis, akkor is csak az út túloldálán sorokazó kocsmákig mennek. (Ahol gondolom kólát rendelnek, mert a többségük még nem múlt el 21 éves. :))

Továbbá ez mind van a campuson, meg biztos minden más is, csak azokat még nem fedeztem fel:

- Sok fa és még több fű, egy csomó sétány

- Sportközpont, fitnessterem, beltéri és kültéri medence

- Kerékpárszervíz

- Komplett orvosi rendelőintézet

- Mindenféle tanácsadó iroda

- Színház- és hangversenyterem

- Buszjáratok, campuson belül

- Stadion amerikai focihoz, kisebb pályák baseballhoz, "rendes" focihoz, röplabdához

- És persze az egyetem farmja (igen, élő állatokkal)

Elsődleges "otthonomat", a Tydings-t most nem számítva eddig két kedvenc épületem van. Az egyik természetesen a sportközpont. Lehet mindent csinálni, amit amúgy is szoktam, például futópadon futni vagy csoportos aerobikra járni. Meg lehet egy csomó olyan dolgot is, amit csak ezután fogok ;) - mondjuk falat mászni. Beltéri futópálya is van; egy körfolyosón lehet rohangálni körbe-körbe - bár ez talán kicsit kevésbé mozgatja meg a fantáziámat. :D A legszebb viszont egyértelműen az úszómedence, ami tényleg annyira baromira jól néz ki, hogy már majdnem ki is próbálta. Pedig őszintén szólva nem vagyok igazán oda az úszásért.

A másik kedvencem pedig minden bizonnyal a tánc- és zeneszakosok birodalma, a Clarice lesz. Itt rendszeresen tartanak különféle előadásokat és programokat, az évnyitó fesztiválon például a Jazz Professzorok koncertjét hallgattam meg. A Jazz Professors együttesnévnek sem lenne utolsó, de itt nem erről volt szó, hanem szó szerint a jazz tanszék tanárai zenéltek nekünk! Az este pedig különösen kellemes volt, mert még finom koktélokat is lehetett kapni, ilyen szép, hazavivős pohárba. :D

A héten bebizonyosodott, hogy nem is akárhol lakom, hanem - teljesen véletlenül - a környék egyik legjobb bennfentes helyének közvetlen közelében! A gugli-térkép kisboltként jelöli a Town Center Market-ot, pedig valójában nem az, nem ide fogok zsömléért meg egy pár tojásért átugrani. Mégsem vagyok csalódott, mert ehelyett a polcok dugig vannak sör- és borkülenlegességekkel. Az alapvető élelmiszereket azért be lehet szerezni; leginkább azokat, amikre az iszogatás közben szükség lehet - ilyen a rágcsa, a csoki és a jégkrém(??). Első ránézésre leginkább itallerakatnak neveztem volna a helyet.

Ennél azonban többről van itt szó. Mert ebben az itallerakatban, csak úgy mellesleg, le is lehet ülni a benti vagy a kinti asztalokhoz. Meg ha már úgyis ülünk, akkor "néhány" sörcsap is jól jöhet, mondjuk úgy nagyjából tizenöt, mind különböző kézműves sörrel megtöltve. :D

És ez még mindig nem minden. A héten az egyik évfolyamtársam (Palak) koncertre hívott, amit nem kis meglepetésemre épp ebben a szomszédos "kocsmabolt-hibridben" tartottak. A fellépő aznap egy fúvós kamarazenekar volt. Palak egy másik doktorandusztól hallott róluk, aki pedig a kürtöst hallja rendszeresen, mivel egy házban laknak. A zenekar mellesleg szintén az egyetemhez tartozik és főleg zeneszakos hallgatókból áll. A koncert után ők is csatlakoztak egynéhány csapolt körre (sörre) és egy jót beszélgettünk, ha már ilyen szépen összehozott minket az este. A végén pedig egy cseppet sem kellett aggódnom a hazajutás miatt. Amíg jó az idő, hetente lesznek hasonló programok, így még biztosan feltűnök ezen a helyen.

Mindezek után hagyjuk is a skatulyákat. Mondhatnám kisboltnak, itallerakatnak, kocsmának, pubnak vagy némi fantáziával akár művelődési központnak is. De nekem ők innentől kezdve csak simán A környék egyik legvagányabb helye.

Már egy hónap eltelt velem az USA-ban! Néha még visszaköszön a makacs kérdés: "Mégis mi a fenét csinálok itt??" Ugyanakkor van egy hely, ahol egyre inkább tudom a választ. Ez a hely nem más, mint az Egyetem. És jól van ez így, végülis ezért jöttem ide. Ma pedig több, mint boldog vagyok, mert az előkészítő után végre elkezdődött az igazi első félév. És még csak egy hónap telt el. :)

Így a kezdetek kezdetén annyi új impulzus ér, hogy talán jobb volna némelyiket kicsit érlelni mielőtt írok róla. Ugyanakkor kár lenne pont az első benyomás varázsát kihagyni a blogból; azt még ma, frissen és melegen rögzítenem kell. Két gondolatra szorítkozom, két érzésre a mai napomból... Meglehet, ennyi éppen elég is egy átlagos hétfőre.

Első: sokan vagyunk. De tényleg, iszonyú sokan, ami most még zavaros, de egyáltalán nem zavaró. Csak elsőévesek huszonketten, ennyi évfolyamtársam talán sose volt egyetemen, ráadásul mindannyian doktoranduszok vagyunk. Nem is sikerült még mindenkivel hosszan elbeszélgetnem. Azt már azért tudom, ki honnan jött, melyik országból, államból való. Lassan az is kiderül, hogy ki merre tart, melyik szakirány érdekli, milyen kutatást választana. Ami meg közben történik... nos - tekintve, hogy mennyit leszünk együtt - szerintem többet is látunk majd egymásból, mint amennyit szeretnénk. :D Rajtunk, az első évfolyamon kívül ma már sok felsőbbéves is feltűnt a tanszéken. Innentől kezdve vált számomra végképp követhetetlenné ez a "kiazakimitcsinál" dolog, viszont első ránézésre mindenki barátságosnak tűnik. Összességében talán nyolcvanan lehetünk.

Második: elképesztő elhivatottság. Tanárok, diákok részéről is, mindenben, amit csinálnak. Korábban írtam Riley fantasztikus matekóráiról, ami most már úgy tűnik, nem a kivétel, hanem a szabály. Ugyanezt írhattam volna bármelyik előadóról vagy gyakorlatvezetőről, bár eddig csak töredékükkel találkoztam. Továbbá, a tanulás-tanítás mellett a doktori iskola másik, talán még fontosabb feladata az önálló kutatások elindítása. Ma ebből is láthattunk egy kicsit amikor, igazából egész véletlenül, a felsőbbévesek évnyitó szemináriumán találtuk magunkat. Itt ők mindannyian két percet kaptak, hogy összefoglalják a kutatásukat tanáraik és diáktársaik előtt. Azt gondolom, ilyen helyzetben mindenki izgul kicsit, biztosan velük is így volt. Ellenben amit leginkább érezni lehetett, hogy ezek az emberek mekkora örömmel beszélnek az ötleteikről, azaz röviden: mennyire szeretik egytől egyig azt, amivel foglalkoznak! Nekem ez nagyjából az "örök élet, ingyen sör" kategória, mi kellhet még?

A poén végül az volt, hogy bár csak "mozizni" ültünk be a szemináriumra (ami nekünk még nem kötelező), azért minket sem került el a figyelem. A bemutatkozásnál nem előzetes lista, hanem csak úgy ülésrend szerint haladtunk. Így amikor elsősre  került a sor, semmi gond, őt is meghallgatjuk. Talán nyolcvanan lehetünk, és mindenki elképesztően elhivatott... És én itt beszélhettem fél percet arról, hogy én honnan jövök és hová tartok. Megértettem, hogy minek kell örülni. :)

Tapasztalataim szerint az amerikaiak többsége tud Magyarország létezéséről. Bukarestet sem mondott még senki Budapest helyett, sőt, talán még a térképen is el tudnák helyezni, bár ezt sosem próbáltam ki. Sokaknak akár személyesebb élménye is van rólunk; ismer valakit, aki magyar, vagy olyat, aki járt Magyarországon, esetleg már hallotta milyen szép Budapest és ő is el szeretne menni. (Bár meg kell jegyeznem, a legtöbbször én is ugyanezt mondom: "de  szeretnék oda egyszer eljutni", bármilyen országról is legyen szó. - Nem szoktam hazudni. :) )

A legjobb reakció eddig Ishitáé volt, és egyben az egyik legelső is, vele még a nyílt napon ismerkedtünk meg. Magyarország hallatán felcsillanat a szeme, mint mindenki másnak, de nem azzal folytatta, hogy "á, ez milyen érdekes", hanem ezzel: "igen, laktam ott egy évet". Ezután rajtam volt a sor a csodálkozásban...

A héten pedig újabb nyomokra bukkantam, miszerint olyannyira közismertek vagyunk Amerikában, hogy még viccelődnek is velünk, meg a messze földön híres bajszunkkal. :D Az alábbi plakát egy napos szerda délelőttön köszönt szembe a washingtoni metrón.

Korábban azt írtam, hogy College Parkba költöztem, Washington DC mellé. Valójában azonban se nem College Parkban, se nem DC-ben, hanem Riverdale-ben lakom. Gyakorlatban ez olyan, mintha Washington külvárosában élnék, a metró is kijön idáig. Hivatalosan viszont minden egyes kerület külön kis településnek számít. Ugyanígy College Park is már egy másik város, itt található az egyetem. Amíg ide elérek - körülbelül három kilométeres utamon - további két városkát, Hyattsville-t és University Townt is keresztezem nap mint nap.

Tehát itt lakom, ez itt Rivendell:

Ó nem, elírtam. :D Inkább Riverdale lesz az:

De azért ez is majdnem ugyanolyan szép, nem?? Folyó például tényleg van, a folyó mentén pedig bicikliút és erdő. Többször láttam már erre őzikéket is.

Végül van még tó is, és egy nagyjából vállalható szelfi.

Nem akarnám letagadni a dolgot, a megérkezés után az első gondolatom ez volt: 'oké, láttam ezt is... na és mikor mehetek haza?' Aztán miután összeraktam, hogy ez nem mostanában lesz, szép lassan elkezdtem rendezgetni és építgetni az itteni dolgaimat. Már két hete vagyok itt, és a dolgok napról napra egyre inkább hajlandóak rendőződni és épülni, néha talán még szépülni is. És még csak két hete vagyok itt. :D

A félév az egyetemen hivatalosan csak augusztus utolsó hetében kezdődik, de az első éveseknek külön előkészítőket is tartanak. Így történt, hogy már júliusban, a megérkezésem után három nappal, félig-meddig még jatlagesen, az iskolapadban találtam magam. Most matekot és statisztikát tanulunk, ami inkább csak ismétlés, így egyelőre nem kell megszakadni. Leszámítva persze, hogy szinte egész napos elfoglaltságról van szó (reggel 8:15-től délután 3-ig órák majd házi feladatok), meg hogy mégiscsak nyár közepe van.

A két kurzusból az egyiket (a statisztikát) még el se kezdtem, de elővizsgával már le is zártam. Ezzel másfél hét szabadidőt nyertem, amit tekintettel a mögöttem (és vélhetőleg még előttem) álló nehéz tanévekre való tekintettel pihenéssel, utazással, kikapcsolódással tervezek eltölteni.

A másik kurzus elvileg matematika, de sokkal inkább alapvető mikro- és makroökonómia. Bár ezeket is tanultam, azért rámfér az ismétlés. Közben legalább megismerhetem az évfolyamtársakat, az egyetemi életet és a campus rejtettebb zugait is. Az előadó, Riley, egyébként is elég tehetséges tanár (bár még csak negyedéves doktorandusz ő is), így az órái tényleg hasznosak. Mi tagadás, közgazdász szakra senki sem a tiszta matematika miatt jön, így a kurzus, bár szükséges, kicsit unalmas része a képzésnek - vélhetően Riley számára is, aki ezért mindig igyekszik valami aprósággal oldani a hangulatot. Végképp akkor lopta be magát a szívünkbe, amikor a hétfő reggelt rögtönzött sajtószemlével kezdte és negyed órát beszélt az NBER honlapján frissen kiadott közgazdaságtani cikkekről. Csak 15 perc volt az egész, de ez aznapra felért egy extra adag tejeskávéval.

A sikeres statisztika vizsga melett a hét másik, talán még kiemelkedőbb fénypontja volt, hogy szombaton végre kilátogathattam az arlingtoni bolhapiacra és megvettem A Biciklit. Nem mint sporteszköz kellett elsősorban, hanem mert az itteni közlekedési viszonyok mellett elég nehéz járgány nélkül boldogulni, szinte mozgáskorlátozottnak érzi magát az ember. Mondok pár példát: a házunk a hirdetés szerint a metro mellett van (= csak 1 mérföld = 1,5 km = minimum 20 perc gyalog), illetve az egyetem is közel (= 2 mérföld = 3 km = 40 perc gyalog). A közelben található még számos bolt is (= valóban sok lehetőség van, mindegyik legalább 20 perc gyalog...) Az egyetem szerencsére elérhető ingyenes buszjárattal is, ezek viszont elég ritkán járnak, főleg nyáron (= 3 reggel, 2 napközben és még 2 este; nem egy budapesti 7-es busz, ahol fanyalgok, ha hétvégén 10 percnél többet kell várnom). A Biciklit birtokolni tehát tényleg olyan, mintha szárnyakat kapna az ember. Sikerült egy szépen rendberakott, használt hibridet kifognom. Mivel piacon vettem a bringát, úgy gondoltam, illik megpróbálni alkudni. Az árból ugyan nem engedtek, de adtak mellé ajándék sisakot és U-lakatot is, így valóban 100%-ig menetkészen távozhattunk. :) Az új kis kedvencről hazafelé lőttem a képet.

Az én történetem így kezdődik:

2016 júliusában költöztem Amerikába, Washington DC mellé, a beszédes elnevezésű College Park-ba. Ősztől a University of Marylanden fogok közgazdaságtant tanulni és nagyjából 5 év múlva, reményeim szerint, doktori fokozatot szerezni.

Blogom címe több gondolatra is utal. Egyrészt fizikailag iskolában vagyok a határon - sőt, az Óperenciás tengeren is - túl. Másrészt úgy érzem, mentálisan is feszegetem bizonyos korlátaimat, ami néha ijesztő, de azért alapvetően izgalmas dolog. Harmadrészt az Iskola a határon, egy Ottlik Géza-regény, nővérem egyik személyes kedvence, olyan srácokról szól, akik az otthonuktól távoli benntlakásos iskolába kerülnek. A könyv végigköveti, ahogyan a környezet, a társak, na meg az idő észrevétlenül formálja személyiségüket. Mindeközben az is kiderül, hogy emlékeinket felidézni, hiteles képet kapni a körülöttünk, vagy akár a bennünk lévő világról nem is olyan egyszerű feladat.

Írásaim célja, hogy tapasztalataimat, élményeimet rendszerezve, jól dokumentált formában is megőrizzem magamnak. Egyúttal boldogan tárom ezeket a nyilvánosság, és legelső sorban családtagjaim, rokonaim, barátaim elé. Így szeretném azt a bizonyos fizikai-mentális határt mindannyiunk számára kicsit könnyebben átjárhatóvá tenni.